Ez a cikk nem a gyáváknak és meghunyászkodóknak szól. Ezt a cikket azoknak írom, akiknek igaz vér csörgedezik az ereikben, akik nem félnek attól, hogy mit szól a sarki szatócs, ha rájön, hogy „nyilas” a szomszédja; akiket nem érdekel az óvatosak, a kényelmesek és fõként az alap nélkül való vádaskodóknak szajkózása, és végül azoknak szól, akik megelégelték a magyar emigráció ellangyosodott hazafiságát.
A nyilaskereszt lekerült méltó helyérõl, mondják sokan, mert nem „idõszerû”, mert „eljárt felette az idõ”, mert „csak pártjelvény” volt, mert „sok piszok” ragad hozzá.
Mi lett volna a világból és a nyugati civilizációból, ha a népek eldobták volna már évszázadokkal ezelõtt Krisztus keresztjét, mert voltak kötõi közt emberek, még pápák is, akik beszennyezték azt? Vagy öltek, kínoztak és gyilkoltak nevében az inkvizíció idején? Vagy végigrabolták a Közép-keletet a kereszt égisze alatt, mint tették azt, a keresztes-háborúnak nevezett rablóhadjáratokban? Egy jelvénynek, mint szimbólumnak a jelentõsége belsõ tartalmában van, nem követõi emberi gyarlóságában.
Idõszerû-e a nyilaskereszt? - A válasz erre egy ellenkérdés. Mikor nem volt idõszerû? Mint szimbólum egyesítette magában keresztény hitünket és õseink gyõzedelmes harci fegyverét. Árpádházi Szent László királyunk pajzsát díszítette ez a jelvény, azét a királyét, akinek nagysága, szent élete és tekintélye elõtt az egész akkori világ meghajolt. A magyar nemzetiszocialista mozgalmak hozták vissza e jelvényt sok százados pihenés után, hogy mint harci jelvény, jelleget és értelmet adjon az új világért folytatott küzdelemnek.
A nyilaskereszt az elsõ perctõl kezdve felülemelkedett az egyszerû pártjelvény nívóján és jelentõsége messze túlszárnyalta a többi, pusztán pártcélokra fabrikált jelvényét. A hosszú mozgalmi harcok alatt ez a jelvény volt az, amelynek jegyében áldozatos és fáradtságot nem ismerõ munkával, lankadatlan hittel és kitartással ezrek és ezrek jöttek elõre, hogy segítsenek a jövendõ nemzetiszocialista Magyarország alapjait lerakni.
Ez a munka a vesztett háború után rövid ideig kényszerszünetben volt, de ahogyan az elsõ évek döbbenete elmúlt, a hungarista-magyar nemzetiszocialista eszme létjogosultsága, idõszerûsége és szükséges volta mindinkább nyilvánvalóvá vált. A „felszabadítás” után beígért jobb és szabadabb életbõl semmi sem valósult meg. Erkölcsi szempontból, a nyugati hatalmak által támogatott „felszabadulás” , már az elsõ perctõl kezdve megbukott, amikor a hazájukért meghalni is kész hõsökbõl háborús bûnösöket, míg a saját nemzetüket ebek harmincadjára vetõ árulókból demokratikus hõsöket csináltak. Az egész erkölcsi világrend bukfencet vetett és ez a bukfenc-állapot még ma is tart. Számtalan jelét látjuk annak, hogy a szabad világ még mindig nem okult azokból a csapásokból, amelyeket a bolsevizmus mért ki rá. A nemzetiszocialista világnézetbõl õk még mindig csak azt látják, amit német „náci” elfajulásnak neveznek, ami valójában a kutyának sem kell és aminek semmi köze nem volt és ma sincs a nemzetiszocializmus fogalmi és eszmei tartalmához s még kevesebb köze van a Hungarizmushoz, amely erkölcsi, nemzeti és eszmei szempontból a legtisztább magyarságot jelenti.
A gyûlölködés és torzsalkodás tengerében a Hungarizmus tisztaságával, emberszeretetével és nemzetközösségi beállítottságával: a konnacionalizmussal, messze felülemelkedik minden más „respektált” izmuson a maga egyszerûségével, természetes és nagyon is idõszerû jellegével. A Hungarizmusban tömörül az orvoslás mindama betegségek ellen, melyek rákfene módjára eszik, marják és ölik a világ testét.
A pogány ateizmussal szemben: Istenhitet, a kapitalizmussal szemben nemzetiszocializmust, az államtulajdonnal szemben magántulajdont, a nemzetközi bogussal szemben: konnacionalizmust, a gyûlölettel szemben: emberszeretetet, a nyugati világ szabadossága helyett, ami az emberi szabadság megcsúfolása, önfegyelmi alapon szabályozott és megértésbõl fakadóan fegyelmezett szabad életet hirdet.
Mind a féktelen magánkapitalizmus, mind a kommunista államkapitalizmus a gyakorlatban megbukott. Az egyik azért, mert a tömegnek anarchiáját és nihilizmusát idézte elõ, anélkül, hogy azok orvoslásáról sejtelme lenne; a másik pedig azért, mert a legelemibb gazdasági jólétet sem tudta biztosítani azon tömegeknek, amelyeknek nevében zsarnokoskodik. Az egyik anyagi elnyomást idézett elõ a pénz eme határtalan uralmával, a másik pedig rabszolgaságot. Mindkettõnek közös arcvonása van, amely abban nyilatkozik meg, hogy képtelenek a legnagyobb és valóban sorsdöntõ problémákat megoldani. Aki valaha is tanulmányozta a forradalmak alapokozóit, megdöbbenéssel kellett észrevennie az eljövendõ világforradalom mindjobban feltûnõ jeleit.
„Azok a problémák, amelyek miatt a második világháború kitört, még nem nyertek megoldást!” - halljuk Szálasi Ferencet, a Hungarizmus mártír vezérét beszélni az utolsó szó jogán, 1946-ban, halálra ítélése elõtt.
Nem nyertek megoldást, mert a gyõzelmi mámorban még ma is ömlengõ „gyõztesek” nem is akarják elismerni, hogy a második világháborút elõidézõ problémák az okozatot jelentették és nem az okot. Ez azt jelenti, hogy a nemzetiszocializmust tekintik minden baj okozójának ahelyett, hogy inkább azt próbálnák kivizsgálni, hogy miért keletkezett a nemzetiszocializmus és, hogy ez az eszme segített-e megtalálni a helyes utat a múlt és a jelen bajainak az orvoslásához? Kétségtelen, hogy a hitlerizmus túlméretezte a német faji öntudatot és ennek a túlméretezésnek a káros kihatásait, a németségen kívül álló népek és fajok érezték is. Az ebbõl fakadó félreértések akadályként hatottak ugyan, de nem állíthatták le a nemzetiszocializmus szükségbõl eredõ terjedését. A háború elvesztése ideiglenesen megállíthatta ezt a terjedést, mert mint elõbb említettem, a nyugati és keleti gyõztesek egyaránt a nemzetiszocializmus ideológiáját tüntették fel minden baj okozójának és irtóhadjáratot indítottak ellene. Most mégis, négy évtized eltelte után be kell ismerniük a „gyõzteseknek” is, hogy a jelen bajok orvoslására más gyógyszerük nincs. Kerülgetik az igazságot, mint az a bizonyos macska a forró kását, mert bizony nehéz nekik elismerni, hogy mind a kapitalista demokrácia, mind pedig a kommunista szocializmus gyakorlatilag megbukott. Mindkét oldal csak fegyverek erejével képes a rendszerét más népekre kényszeríteni és a jelek szerint a kapitalista demokrácia nagyon is vesztõ oldalra került, mert a befolyása alatt álló eddig elmaradt és most ébredezõ népeknek még a legelemibb szociális és ideológiai igényeit sem képes kielégíteni. Az egymás után felbukkanó diktatúrák ennek az ideológiai légûrnek a következményei. A kommunista oldal legalább ígérni tud valamit a nincstelen tömegembernek. Ezzel szemben a nyugati okoskodás úgy képzeli el, hogy ha választócédulát nyom a dzsungelbõl kirángatott félvadak kezébe és leszavaztatja õket, azzal meg is teremtette a boldog, szabad, demokratikus állam alapjait. Nyugat elfelejti azt az egyszerû tényt, hogy a teli hasnak nagyobb jelentõsége van az éhezõ népek számára, mint a választócédulának.
A telt hasú ember nem forradalmár. Ez nagyon régi közmondás és megállapítás. Ha az ember békésen és nyugodtan élhet, a kormányforma nem izgatja. Teljes bizalommal állíthatjuk, hogy a legtöbb nemzet szívesebben néz fel az olyan diktátorra, aki rendet, biztonságot és kenyeret nyújt neki, mint egy úgynevezett demokratikus kormányrendszerre, amelynek sem ereje, sem bátorsága, sem hatalma nincs hozzá, hogy az ilyen gyorsan változó világban az elkerülhetetlenül szükséges reformokat megvalósítsa. Egyébként is, ma már nem annyira a kormányzat külsõ formája a döntõ, hanem annak tartalma. A liberalizmus szabados túlkapásaitól a kommunizmus rabszolgás végletéig egész társadalmi és világrendszerünk egyik krízisbõl a másikba esik. Nem sok idõvel ezelõtt még mindkettõ esküdözött, hogy az õ rendszere az ideális, a legjobb. Ma már mindkettõ rokkant. Most megpróbálnak a világ bõrére kiegyezni. Az a harmadik erõ, amelyet egyesek, mint semleges hatalmat, a kettõ közé akarják beépíteni, már eleve halálra ítéltetett, mert ideológiailag és eszmeileg a kettõnek elkorcsosult világában gyökeredzik.
Az igazi harmadik erõ az ifjú, izmos és természetesen szükségalapú nemzetiszocializmus. Ez az a harmadik lehetõség, amely elveti magától a liberalizmus szabadosságát, de eltaszítja magától a kommunista rabszolgaságot is. A világ népei szomjaznak az egészséges szociális élet után és ugyanakkor életük biztonságát a megerõsödött nemzeti közösségben látják megalapozottnak. Azok a nemzetek, melyek kipróbálták a kommunizmus gyakorlatát, megelégelték azt egész történelmi életükre.
A materialista szocializmus megbukott akkor, amikor számításon kívül hagyta az emberi szellemet. Az anyagnak kétségen kívül nagy hatása van a fejlõdésre, de az igaz alkotás mögött a megkötés nélküli hatalmas emberi szellem van, amit nem lehet egyszerûen – mint valami babonát – semmibe venni.
Az emberi történelem elsõ évezredeiben a szellemi ember kezében volt a vezetés. A gondolkodók és alkotók legyûrhetetlen hatalma milliós tömegeket mozgatott és dolgoztatott. Természetes dolog volt, hogy akkoriban a vallás erejével felfegyverzett papság tartotta kezében a hatalmat, amit Istentõl származónak tekintettek. Így született meg Szuméria, az inkák és mayák birodalma, Babilónia és az egyiptomi piramisok is.
A nagy egyházi államok bukása után a vezetés lassan, de biztosan átcsúszott a tömegembert képviselõ személyek kezébe és ezzel megkezdõdött a szellemi élet és hatalom korcsosulása és gyengülése is. Mint ahogyan hibás és embertelen volt a fáraók „milliók egyért” politikája, éppen úgy hiba az is, ha a szellem nélküli ember kezébe megy át a hatalom.
Jelen életünkben Picassóék és társaik által képviselt úgynevezett „mûvészet”, annak minden dekadenciájával hû tükörképét adja a szellemi dzsungelbe vadult modern embernek, aki minden civilizációs erõfeszítés ellenére is szellemi halálra ítéltetett. Robot és kompjuter veszi át az ész, a gondolkodás helyét, rabjává teszi az ellustuló embert és a mûvészet visszasüllyed a barlanglakók nívójára. Erkölcsi nihilizmusban fetrengve, buzogány helyett atombombákkal hadakozik ugyan, de egy kis külsõ mázon kívül nincs benne semmi, ami az állattól megkülönbözteti. Magasabb iskoláit végzõ fiataljai bûzösek, mosdatlanok, borotválatlanok és kábítószerekért rajongva züllenek, torzonborz szakálluk alatt rejtõzik a nagy semmi, az üres lélek, a buta okoskodás.
„Quo vadis domine?” - Hová mész uram?- visszhangzik a kérdés évezredek távlatából. Hová, merre tartasz te modern ember, akinek nem példaképe többé a nemeslelkû, nagy ideálokat álmodó és kiharcolni akaró, gerinces, szép és jó ember? Hová tartasz te, modern ember, akinek koszos, piszkos és lezüllött testében orgiázik az õsember annyi évezreden keresztül nagy nehezen leküzdött szellemi primitívsége?
Egyetlen vigasztalásunk az a tudat, hogy végszükségben az Úristen mindig meglátogatott bennünket. Figyelmeztetésül küldött fáraókat, Isten ostorait: Attilákat, Dzsingisz Kánokat, Sztálinokat. Ha sötéten látnám a jövõt, akkor azt mondanám, hogy véres zsarnokokat kapunk. Mégis bízom benne, hogy ilyen sok rossz után olyan vezéreket fog kapni az újjászületõ világ, akik Isten áldotta szellemi erõvel fogják legyûrni a sátán mai birodalmát, hogy annak eltûntével szeb, nemesebb, emberibb és nemzetien szociálisabb világ hirdesse a Jó Isten végtelen igazságosságát és dicsõségét.
Ilyen szellemben váljon a nyilaskereszt az új világ szimbólumává. Adja Isten, hogy ez a nemzedék még megérhesse azt a napot, amikor a nyilak útjelzõvé válnak a négy világtáj felé, Jézus Krisztusnak, Isten fiának nemzetiszocialista országai felé.
Polgár Lajos
Forrás: Hungarista Tájékoztató (Ausztrália), 1985 július